Most már félévig este lesz.
Köd száll, a lámpa imbolyog.
Járnak az utcán karcsú, roppant,
négy-emeletnyi angyalok

(Nemes Nagy Ágnes)

 
Szergej Jeszenyin  


Bokraink közt már az ősz barangol,
kóró lett a fényes laboda.
Zizegő, szép zabkéve-hajadról
nem álmodom többé már soha.

Arcod haván bogyók bíbor vére -
szép voltál, te kedves, illanó!
Szelíd, mint az alkony puha fénye,
s fehéren sugárzó, mint a hó.

Szemed magvai kihulltak régen,
neved, a törékeny, messze szállt.
Gyűrött sálam őrzi már csak híven
fehér kezed hársméz-illatát.

Amikor a háztetőn a hajnal
macskamódra, lustán lépeget,
emlegetnek tűnődő szavakkal
vízimanók, dúdoló szelek.

Kéklő esték azt suttogják rólad:
álom voltál, elhaló zene.
De tudom - aki formálta vállad,
fénylő titkoknak volt mestere.

Bokraink közt már az ősz barangol,
kóró lett a fényes laboda.
Zizegő, szép zabkéve-hajadról
nem álmodom többé már soha.

(Rab Zsuzsa)

Áprily Lajos:  Vadlúd voltam


Valamikor vadlúd voltam,
vadludakkal vándoroltam.
Nagy tavakért lelkesültem,
tengeren is átrepültem.
Őszi fényben és homályban
fel-feltámad régi vágyam:
társaimmal útrakelni,
fényt és felhőt úszva szelni.
Majd ha végem itt elérem,
vadlúd-formám visszakérem.
Jóbarátok, ismerősök,
hogyha jönnek bíbor őszök,
 nézzetek fel majd az égre,
égen úszó vadlúd-ékre,
s ezt mondjátok eltünődve:
újra vadlúd lett belőle,
s most ott száll a V-seregben,
hangja szól a fellegekben.

Kányádi Sándor: Ősz volna még


Ősz volna még,
s a varjak már közhírré tették
a dermesztő tél
közeledtét.
Károg az ég,
éhenkórász nagy csapat csóka
ricsajog, hussog
reggel óta.
Tócsára jég,   
virágra, fűre harmat dermed,
megöregedtek
mind a kertek.
Jó volna még
sütkérezni, de jó is volna,
ha az égen
pacsirta szólna.

Charles Baudelaire: Őszi ének/2

Szeretem hosszu zöld szemeid ragyogását,
szép gyönyöröm, de ma oly keserű vagyok,
s nem szomjazom szemed, szobád s a tűz varázsát,
csak a napot, amely a tengeren ragyog.

De azért légy anyám, szeress, hajolj szivemre,
még ha rossz vagyok is, hálátlan s hűtelen;
szeretőm vagy hugom, légy édes naplemente
vagy őszi glória tűnő életemen.

Rövid szerep! A sír már les az áldozatra!
Óh, vond öledbe, vond, s öleld homlokom át,
hadd élvezzem, fehér s forró nyarunk siratva,
az őszutó szelíd és sárga sugarát!


Szabó Lőrinc fordítása

Weöres Sándor: Örök pillanat

Mit málló kőre nem bízol,
mintázd meg levegőből.
Van néha olyan pillanat,
mely kilóg az időből,

mit kő nem óv, megőrzi ő,
bezárva kincses öklét,
jövője nincs, és multja sincs,
ő maga az öröklét.

Mint fürdőző combját ha hal
súrolta, s tovalibbent --
így néha megérezheted
önnön magadban Istent:

fél-emlék a jelenben is,
és később, mint az álom.
S az öröklétet ízleled
még innen a halálon.
 

"És nem véletlen az se, hogy az egyház épp ide, a tél küszöbére, az elmúlás kezdetére helyezte – s egymás mellé – mindenszentek és halottak napját, ünnepét. Tette ezt nyilván ama nagyszerű ellentmondás jegyében, melynek a halál csak látszata, tartalma azonban az élet, s tegyük hozzá, a szó legigazibb, legemberibb, tehát leginkább szellemi értelmében – élet. Halottaink szeretete elsőrendűen az élet iskolája. Igaz, nem az élet mechanikus folyamatainak, amelyeknek a nagy természet engedelmeskedik, hanem annak a másiknak, mely teremtő ellentmondásként épp a tél küszöbén kezd új munkába, fokozott kedvvel és lelkesedéssel. A külső kép: a hervadásé, a halálé és a menekülésé. Egyedül az ember függeszti szemét a mindenség lankadatlanul működő csillagaira, a távoli és nagy egészre, s azon is túlra…    ”

– Pilinszky János: A tél küszöbén (részlet)